A hiány hívja életre az új dolgokat, amelyek másoknak segíthetnek - interjú Rozgonyi-Kulcsár Viktóriával a Jurányi ház alapítójával
Mikor érezted először, hogy a kultúra szervezése és az alkotói közeg támogatása lesz a Te életutad?
A magyar kultúra napján születtem, január 22-én. Amikor elkezdtem munkát keresni, akkor tényleg ez volt a motivációs levelem első bekezdése, hiszen predesztinálva voltam arra, hogy a kultúrával foglalkozzak. Nem mondom, hogy mindig elsőre be is jött ez a dolog, de lehet, hogy tényleg így van és én beleszülettem ebbe a pozícióba. Az tény, hogy nagyon tudatos vagyok, és a közegemnek érzek mindent, ami a kultúrával kapcsolatos. Én a kultúrát nagyon tág értelemben szeretem látni. A társadalmi szokások valamiféle fúzióját vagy együttállását hívom így: ebben minden benne van a viselkedési szokásaimtól a szabályrendszereken át egészen odáig, hogy ma este mit néztem a színházban. Tehát ez már az egyre szűkülő része, ha konkrétan művészeti ágakat nézünk.
Mindig tudatosan tanultam és a mai napig szeretek a saját hibáimból tanulni napi szinten. Színháztörténészként kezdtem a tanulmányaimat, mert érdekelt a színház, és aztán az is látszott, hogy érdekel az ekörüli világ, tehát tágabb értelemben minden, ami kultúrafogyasztás. Tanultam kulturális menedzsmentet, európai uniós tanulmányokat is folytattam, aztán nagyon érdekelt, hogy mindez hogyan valósítható meg alulról jövő szerveződésben. Így kezdett el igazán érdekelni a civil, NGO-s rész. Hogy miért, azt máig nem értem. Úgy gondolom, hogy volt bennem egy dzsungelharcos érzés. Mindig azt szeretem csinálni, ami még nincs. Nem azért, hogy a saját ambícióimat megvalósítsam és növeljem a portfóliómat, hanem igazából azért, mert ha valami még nincs, akkor ez a hiány hívja életre az új dolgokat, amelyek másoknak segíthetnek.
Azon kívül, hogy a kultúra napján születtél, van valamilyen meghatározó élmény vagy személy az életedben, aki elindított ezen az úton?
A kultúra a gimnáziumban annyira még nem is érdekelt, és fiatalon nem is voltak körülöttem olyan emberek, akik ebbe az irányba löktek volna. Jelmeztervező szerettem volna lenni, sőt divattervező, csak aztán rájöttem, hogy az túl bizonytalan Magyarországon. Innen jött a színháztörténész-vonal, ami egy megfoghatatlan, büfészakként gúnyolt bölcsész szak volt. Viszont ott valami megérintett, és szerintem máig ez a talaja annak, hogy én ilyen komolyan veszem a közösségépítést. Ott mi egy pici szak voltunk: mindenki ismert mindenkit, tanárok és hallgatók nagyjából egy közegben, egy atmoszférában léteztek.
Akkor még dohányozni is lehetett, és előttem van, hogy szinte vágni lehetett a füstöt minden olyan térben, ahol együtt léteztünk, és mindenki nagyokat álmodott. Annak dacára, hogy én soha nem dohányoztam, nagyon megfogott ez a közeg. Az, hogy mennyire termékeny tud lenni, amikor emberek egymással beszélnek, kritizálnak, véleményt cserélnek. Azt hiszem, az egyetem volt az a közeg, ahonnan elindult ez a fajta építkezés, az alulról jövő közösségépítés. Ez Veszprémben volt, viszont ez a szak sajnos már nincs ott.
Konkrét ember is volt, akinek sokat köszönhetek: Nagy András, aki később a Színháztörténeti Intézet igazgatója lett. Az egyetem után elhívott, hogy legyek egyfajta „nyitott szeme”, mert kellett valaki, aki fiatalabb tekintettel és kritikusabban rálát arra, amit egy ilyen monstrum intézmény csinál. Ez nagyon izgalmas volt, és az úgynevezett független előadóművészeti terep szeretete például onnan jött. Akkoriban elkezdtem kutatni ezt a szektort: a professzionális kőszínház mellett mindazt, ami a periférián történik. Ott jön be rengeteg energia és tehetség, ami aztán később a kör közepén csúcsosodik ki. Ennek a területnek a szeretete, és az a bizonyos „vérszerződés”, amit akkor megkötöttem ezzel a tereppel, hogy ezt szolgálni fogom valahol ott indult.
Tudsz kicsit mesélni a Jurányiról? Hogyan született meg, mi volt a cél?
A Jurányi ötlete abból a hiányból indult, hogy nem volt megfelelő tér, ahol a független előadóművészek tudnak dolgozni profi körülmények között. Volt bennem egy vágy, hogy jobban megismertessem az ő munkáikat és produkciós menedzserként teret adjak mindannak a profizmusnak, amit ők képviselnek. Én az együttműködésekben hiszek és a Jurányi is pontosan ezt képviseli. Ez a közösségi és együttműködési lét egy fő mozgatórugóm. Ez hívta életre a Fügét is, ami egy független közhasznú egyesület, és tulajdonképpen a Jurányi ház üzemeltetője.
Próbáltunk mindenkinek segíteni abban, amire szüksége volt: ha próbaterem kellett, abban; ha szponzor kellett, abban; ha pályázatot kellett írni, abban; ha közönséget kellett szervezni, akkor abban. Hamar kiderült, hogy jó lenne ezt tető alá hozni, mert nagyon sokfelé rohangáltunk. Innen jött a Jurányi gondolata. Ez egy iskola volt, és nagyon jó, hogy iskolában hoztuk létre az inkubátorházat, mert minden tér mérete tökéletesen megfelel az új funkcióknak: a tornateremből lett a színházterem, a menzából a kávézó, az osztálytermekből pedig próbatermek.
Maga a Jurányi, ahogy a neve is mutatja, produkciós közösségi inkubátorház. Ezzel tulajdonképpen el is mondtam mindazt, hogy ez egy nagyon komplex működésű intézményi modell. Amikor létrejött, még nem is volt ilyen, és szerintem a mai napig nincs más, ami ezt a sokféle feladatot egyszerre látná el. Ez azért van, mert mindigújabb és újabb feladatok találnak meg bennünket, amikre megoldást kell találnunk.,
A Jurányi attól inkubátorház, hogy több mint hatvan szervezet működik itt: úgy, mint egy nagy irodaházban vagy társasházban, napi szinten dolgoznak itt együtt. Attól közösségi, hogy nekem vágyam volt egy “kortárs művelődési ház” szemlélet megteremtése. Szerettem volna egy kicsit újragondolni mindazt, amit a művelődési központok jelentenek, és felfrissíteni ezt a modellt, hogy a fiatalabb korosztály számára is tudatosabban jelenjen meg. Hogy ne csak az legyen az első gondolat, hogy jó, persze, biztos nyugdíjasklubok vannak itt, meg sakk-szakkör. Ezen a négy szinten szinte minden percben történik valami: a jógaórától és a balettórától a rajzszakkörig rengeteg olyan funkció működik itt, amely akár tőlünk függetlenül is jelen van a ház falain belül. A mi fő tevékenységünk azonban a színház: havonta több mint hatvan előadást szervezünk. Mondhatjuk azt is, hogy mára budai színházként jelentősen kinőtte magát a Jurányi ház.
Mitől működik jól egy ilyen komplex alkotói ökoszisztéma?
Attól függ, formailag vagy tartalmilag nézzük. Formailag attól működik jól, hogy felülről irányított demokrácia van. Amennyire alulról jövő szerveződés ez, meg kellett alkotni azt a szabályrendszert, amelyben mindenki működni tud. Ennek egyszerű oka van: a felelősség végső soron a tiéd.
Tartalmilag pedig attól működik, hogy nagyon hasonszőrű emberek vannak itt. Több száz ember fordul meg itt naponta, és az alkotóktól a nézőkig mégis egyfajta értékrendben hiszünk. És ez nagyon jó érzés: belépsz, és tudod, hogy hasonló gondolkodású emberekkel találkozol. Nem elitista a közeg, hanem közösségi. Sokan csak azért jönnek be inni egy kávét, mert biztosan belefutnak valamilyen ismerősbe, vagy látnak egy színészt, aki éppen a szövegét tanulja. Van egy pezsgő kulturális atmoszféra, és szerintem ennél erősebb mozgatórugó nem kell sem annak, aki csinálja, sem annak, aki fogyasztja.
Hogyan egyensúlyozol a stratégiai és operatív feladatok között?
Ezt most, körülbelül tizenöt év elteltével tudom már kategorizálni. Amikor a Fügét indítottam, még nem voltam harmincéves. Amikor a Jurányit megnyitottam, akkor voltam a krisztusi 33 éves korban. Mondhatnék most nagy szavakat, hogy volt stratégiai elképzelésem és vezetői ambícióm, de ha valami nem volt, akkor pont ez a kettő. Inkább az volt bennem, hogy ezt meg kell csinálni. Közben kialakult egy szervezet, egy hierarchia, és egyszer csak azt vettem észre, hogy egy piramis tetején ülök. Ha valamire nem vágytam, az pont ez volt. De rájöttem, hogy az embereknek szükségük van arra, hogy tudják, meddig tart a hatáskörük, mik a jogaik és a felelősségük. Az én vezetői elméletem az, hogy gyorsan kell jó döntéseket hozni. Idő kevés van, a felelősség viszont nagy.
Van minden héten egy munkamegbeszélésünk, ahol tíz kolléga sorolja a problémákat. Másfél órán keresztül jönnek a kérdések, és azokra válaszokat kell adni. Ez az én vezetői mentalitásom, miközben nagyon hiszek a csapatban. Most már több mint húszan vagyunk, és ez már egy szervezeti határ is: húsz fölött a csapaton belül klikkek alakulnak ki. Ezt a huszonegyedik munkatársnál már éreztem.
De ettől még a csapat egyben nagyon erős. És szerintem az egész azért működik jól, mert jó a stáb, és én igyekszem figyelni rájuk, hogy jól legyenek. Mi egy nyitott irodában dolgozunk. Nincs külön iroda csukott ajtóval, nincs sztárkultusz a vezető körül. Egy légtérben vagyunk, együtt dolgozunk.
Ha már a vezető szerepnél tartunk. Évek óta szerepelsz a Forbes legbefolyásosabb nők listáján. Ez mit jelent neked és hogyan érzékeled az ezzel járó felelősséget?
Ez egy furcsa kettős érzés. Az én befolyásom nem forintokban mérhető. Ha megnézem, kik vannak még a listán, néha zavarba jövök, viszont az üzenete nagyon fontos. Az, hogy egy ilyen listára felkerül egy független kulturális intézmény vezetője, láthatóvá tesz egy egész területet és onnantól kezdve ez a felelősség.
Ha már láthatóvá válsz, és egy egész szektort képviselsz, akkor azzal élni kell. Én mindig csapatban, intézményben és egy egész területben gondolkodom. Ezért minden ilyen elismerés számomra arról szól, hogy egy kicsit reflektorfény kerül arra a területre, amiért dolgozom.
Te milyen szerepet látsz a kultúrában a Linkedln-nek?
Azt látom, hogy a szektorok közötti átláthatóság és nyitottság egyik legfontosabb platformja a Linkedln. A Linkedln lehetőséget ad arra, hogy olyanok is lássák a munkánkat, akik nem feltétlen dolgoznak ebben az iparágban, de esetleg egy kapcsolódási szándék felmerülhet bennük vagy bennünk ha látják, hogy mit csinálunk ténylegesen, mint szervezet. Természetesen a Linkedln-en inkább a gazdasági szereplőknek érdekes tartalmat kell kommunikálni, ami kicsit jobban rávilágít a társadalmi vállalkozás szemléletünkre, ami azt jelenti, hogy társadalmi hatást érünk el, de vállalkozói szemlélettel és szerveződéssel.