A művész állásprofilja megváltozott - Már nem elég ha jó dalokat ír, a személyes márka és a másokra ható kommunikáció került előtérbe
Interjú Oszkó-Jakab Natáliával
Mi az a három szó, ami eszedbe jut a munkádról?
Kalandos, sokszínű, közösség. Nagyon sok barátot szereztem a Művészetek Völgyén keresztül, és az, hogy napról napra kapcsolódhatok új emberekkel, számomra hatalmas élmény. Élvezem, hogy nincs két ugyanolyan napom. Tudom, hogy van, akit ez kikergetne a világból és idegesítene, én viszont ezt nagyon keresem, úgyhogy számomra az igazi önmegvalósulást jelenti.
A szakmai utad során milyen volt az „átmenet” az operatív feladatokból (pl. fesztiválszervezés) a stratégiai vezetés felé? Melyek voltak az első, talán nehezen felismerhető jelek, hogy „most már vezetőként” gondolj magadra?
Jó kérdés, mert szerintem sok szempontból készültem is valahol erre a szerepre. Gimnázium alatt színjátszottam, és sokszor találtam magam olyan helyzetben, hogy segítek megszervezni például a próbákat. A vezetésre egyébként segítő funkcióként tekintek, hiszen valahogy meg kell próbálnod kihozni a csapatból a legtöbbet. Nyilván határidőket, feladatokat is kiosztasz és visszaellenőrzöl, de nagyon sok szempontból motiválsz. Mi ezt csináltuk egymással a színjátszás során is. Ugyanabból a Toldy teátrumi társulatból nőtte ki magát a Momentán Társulat is, és Harsányi Bence is onnan indult. Utána az egyetemen a Studium Generale diákszervezet szerves tagja voltam öt éven keresztül, ahol volt lehetőségem sima kis matektanárból táborszervezővé, szponzorációs felelőssé, majd vezetővé válnom. A Völgyben pedig egyszerűen az történt, hogy volt egy kis vákuum, nehéz anyagi helyzetbe került az egész, én meg addigra nagyon megszerettem a fesztivált. Ez 2013-ban volt, amikor új honlapot csináltunk, és nem volt, ki összeszedje a programokat. Ekkor megint csak a segítő, összeszervező szerepben találtam magam. Ennek az lett a vége, hogy utána sok minden mással is hozzám kezdtek el fordulni, így valahol organikusan alakult ki ez a szerep. Az elején, 2013-ban eléggé egyedül voltam, és arra rájöttem, hogy szeretnék egy csapatot. Utána kiderült, hogy ahhoz kell biztonság és struktúra. Így kezd építkezni az ember, felépíteni egy vállalkozást. A Művészetek Völgye szerelem projekt és vállalkozás is. A szerelemhez is kell egy biztonság, hiszen akkor tudsz igazán szeretni, ha biztonságban vagy. A vállalkozói lét ugyanez: ha az anyagi biztonság megvan, akkor rengeteg kreativitást el lehet érni. Akkor szokott küzdelmessé és nehézzé válni, ha ezt háttérbe szorítod. Szerintem igenis ennek az anyagi biztonságnak van egy egészséges mértéke, amely mellett egy kreatív projekt szerelemprojekt tud maradni, és nem válik küzdelemmé.
Volt olyan, amikor küzdelmes volt akár a Völgy, akár más projekt a karriered során?
Persze, a Völgynél is volt olyan, amikor küzdelmes volt. Mi kezdtünk el az elején elővételes jegyet árulni, de messze nem annyit értékesítettünk, mint most. Az elején, amikor 2013-ban átvettük, még 100%-ban állami finanszírozású volt gyakorlatilag. Ebből ma már csak 16% van. Volt, hogy nagyobb ütemben apadt a támogatás, mint amennyire fel voltunk készülve, és előfordult, hogy már leszervezett programot újra kellett variálni. Azt természetesen rosszul éli meg az ember. Nyilván voltak küzdelmes időszakok, de valamiért az jött ki, hogy ha cserébe van egy jó üzleti terv és egy stabil alapháttér, akkor jobban tudunk a kreatívitásra fókuszálni. Nyilván ez egy szabadtéri fesztivál és ha olyan szélsőséges körülmények jönnek, hogy senki nem tud eljönni, az hatalmas kihívás. A 2024-es fesztiválnál például, amikor a nyár közepén komoly hőhullám volt, az első pár nap alig volt napközben látogató. Este 6 után kezdték el beváltani a jegyeket. Gyakorlatilag üres volt az első péntek, szombat, vasárnap, ami elég ijesztő volt.
Gondolom az egyre növekvő Völgyhöz, egyre nagyobb csapat is kellett. Vezetőként hogyan teremted meg azt a kultúrát, amelyben a csapat tagjai nem csak végrehajtanak, hanem gondolkodnak, kezdeményeznek is? Mit tartasz a „jó csapatmunkához” legfontosabbnak egy kulturális szervezetnél?
Ez egy folyamatos küzdelem: jó ízléssel kell megpróbálni billegni abban, hogy el is készüljenek a határidőkre a feladatok, és valamiért úgy érezzék, hogy ha kéred, akkor teljesítsék, közben megmaradjon a kreativitás. Általában hetente vannak stábüléseink egy-egy témáról. Szerintem a humor jó alap: sokat nevetünk, „szívatjuk” egymást. A meetingeken oldott a hangulat, sztorikat mesélünk, belefér pár casual téma. Így is volt, hogy végigkísértem egy-egy kiégést néhány kollégánál, volt „lentebbi” időszak, de volt olyan is, akit vissza tudtunk hozni.
A Művészetek Völgye esetében ti egy kulturális csomópontot építettetek vidéken. Valljuk be, hogy Magyarországon ez nem annyira jellemző. Szerinted van-e olyan ország, ahol diverzifikáltabb ez a helyzet és több kulturális csomópont van?
Németország például, ahol a városi berendezkedés is sokkal fragmentáltabb, vagy Hollandia, ahol sok hasonló szintű város vagy összenőtt városi rész van. Emiatt a közlekedés is más: akár közlekedéssel is ki lehet váltani a hiányt. Ha van esélyed úgy elugrani egy kulturális programra, hogy utána bőven hazaérsz többféle járműopcióval, akkor bátrabban nekiindulsz. Szerintem a finneknél, svédeknél, norvégoknál is, ahol nagyon távoli területek vannak, sikerült közösségi kulturális programokat kialakítani. Ott a néphagyománynak is erősebb a szervezőereje. Nálunk ezt a szocialista időszak eléggé visszaszorította. Például Finnországban egy kisvárosban teljesen természetes, hogy a fiatalok néptáncolnak, vagy mondákat mesélnek, nem feltétlenül csak a Disney-féle Hófehérkét. A Hagyományok Háza most próbál lépésről lépésre haladni, hogy kimozdítsa a néphagyományt abból a „vitrinből”, ahová a szocializmus tette. A hímzéssel és a néptánccal régen történeteket adtak át. Ahogy az ausztrál őslakosok pöttyözik a képeket: nem azért, hogy a turista megvegye, hanem azért, hogy a gyerek megtanulja belőle, mit tegyen bozóttűz esetén, hol talál ételt, milyen a szerelmi csalódás. A néphagyománynak velünk kell élnie és alakulnia. Nálunk, a posztszovjet térségben viszont ez megszakadt, és más szokásrenddel lett helyettesítve. Afrikában vagy Dél-Amerikában a kultúra, a zene, a színház, az improvizáció vagy a részvételi művészet annyira a mindennapok része, hogy európai szemmel észre sem veszed, hogy „fesztiválon” vagy. Mást jelent ott a fesztiválhangulat, mint nálunk.
Te látsz abban lehetőséget, hogy olyan nemzetközi kulturális szervezetet hozzanak létre, ami minden kontinensre kiterjed?
Van az International Society for Performing Arts, ahol szintén tag vagyok. New Yorkban van minden januárban a konferencia, a júniusi pedig utazókonferencia. Voltam a New York-in és a legutóbbi luganóin is, mindkettőn előadtam, és megyek a januárira is. Ez tipikusan egy „melting pot” érzés. Ott annyira sokszínű és sokrétű lehet egy párbeszéd, hogy míg egy multinacionális üzleti szektorban nagyjából hasonló témák merülnek fel, mert azonos kulturális közegből jönnek, addig egy ISPA-konferencián mindenki teljesen más háttérből érkezik. Az Európai Fesztiválszövetségnél inkább a nyugat–kelet különbségek és más témák vannak napirenden. Érdekes, hogy a fenntarthatóság nálunk sokszor a „csóróság” miatt természetes volt, most viszont mi tanítjuk vissza, hogy egy díszletet nem legyártasz és kidobsz, hanem újrahasználsz.
Nemcsak a Művészetek Völgye ügyvezetője vagy, hanem a Startup Safari rendezvénysorozaté is. Látsz különbséget a Művészetek Völgye és a Startup Safari között? A kulturális ipar és az üzleti között van különbség abban, hogyan szervezed az egyik és a másik csapatot?
Érdekes, hogy úgy álltunk hozzá, hogy „á, mi ehhez sosem fogunk érteni”. Viszont rájöttünk, hogy itt is vannak olyan kulcs alakok, akik évről évre visszatérnek, és ez ad egy biztonságérzetet, de nyilván a legmagabiztosabban a művészeti szereplők között fogunk mozogni. Ott pedig iszonyatosan felgyorsult a tempó: minden évben van az NKA induló zenekari pályázata, a Hangfoglaló, ahol ott legtöbbször zsűrizek. Egy Quimby 10 évig kis kocsmákban lépett fel: az elején a barátok meg a család hallgatta meg, a húszas években lett belőle valami. Most meg van, hogy valakit októberben zsűrizek, és júliusban 2000 ember áll előtte. Ez már picit ijesztő tempó, mert a közösségi médiában meg a Spotify-on úgymond demokratikusabban mozog egyfelől, másfelől kitartó kontentgyártással el tud érni több százezer embert is. Viszont itt figyelni kell, hogy ne essen át nagyon vásári celebbé, de legyen folyamatosság, jelenlét és bizalom. Azahriah is a kontentgyártással azt járta be, hogy teltházas Budapest Parkkal kezdett, ami 15 ezer ember. Teltházat még a nagy A-listás sztárok is alig-alig tudnak csinálni a Budapest Parkban.
Szerinted ez pozitív, hogy ennyire felgyorsult, vagy negatív?
Ez nem ennyire fekete-fehér, ezért nem bírálnám így. Én a Müpában komolyzenével kezdtem, azt szerveztem sokat, például a Wagner-fesztivált. Voltak bayreuthi operaénekesek, akik az ottani operában művészek, akiknek még mindig öt évre előre tele a naptáruk. A könnyűzenénél az unikális jellegben van a veszélyforrás is: ha felkapják, nagyon megy, de az is lehet, hogy pár éven belül megint nem vagy népszerű. A Green Daynek is volt egy nagyon híres hulláma: iszonyatosan fölment, nyilván a 20 évvel ezelőtti tempót tekintve, pár év alatt nagyon naggyá vált, és utána gyakorlatilag senki nem hívta őket sehova. Ott sokkal furcsább is az üzleti világ: egy komolyzenei szerződésnél van kötbérezés, úgy tudsz kiszállni, ha komoly orvosi vis maior történik és bizonyítási kötelezettség van. A könnyűzenében meg lehet, hogy azt mondják: „ő kétszer annyit fizetett”, és gyorsabban felrúgja. Érdekes volt, mert ahogy elkezdtem beletanulni ebbe a kulturális szakmába, azt vettem észre, hogy van egy unalmasabb, de biztonságosabb pálya; itt meg lehet, hogy ma sztár vagy, holnap meg takarító.
Mit gondolsz az itthoni könnyűzenészek kommunikációjáról?
Érdekes kérdés. Ahogy Azahriaht is említettem: ő egy nagyon normális, közvetlen, nem „limonádé”, de mégis a Covid alatt tudott sokak szívébe belebújni azzal, hogy „most, hogy esik az eső, én már annak is örülnék, ha csak kint lehetnék az esőben”, és gyakorlatilag folyamatosan kapcsolódott a közönségével. Ezt egyre többen csinálják. Ő az a generáció, amely egyre természetesebben használja a közösségi médiát van, akinek jobban, van, akinek kevésbé áll jól. Ugyanolyan, mint amikor valaki extrovertált, és egy fogadáson, vadidegenek között két másodperc alatt talál barátokat, a másik meg a sarokban fogja végigszorongani az estét. Sokkal jobban, tudatosabban használják a social mediát, és ez meg is látszik az eredményen. Azt most nem tudjuk, mennyire lesz tartós. Lesz-e belőlük egy Zorán, Presser vagy Koncz Zsuzsa. Hiszen azt sem tudjuk, hogy megmarad-e ez a kommunikációs világ. Az biztos, hogy a sikerükhöz most az egyéni kommunikációs stratégia és a kitartás is vezetett. Sokan lefitymálják, de azért minden nap valamilyen ötletes tartalmat kitalálni, ezzel fenntartani az emberek figyelmét ekkora kommunikációs zajban az művészet és nagy munka. Az idősebb könnyűzenei művészek nagyon irigykednek is, de közben azt mondják: „én zenész vagyok, nekem nem dolgom”. Ilyenkor mindig az a válaszom, hogy a zenész állásprofilja megváltozott; valakinek mentálisan meg kellett ugrania, hogy igen: kvázi közszereplői–motivátori státuszprofilt is vállalni kell, és nem csak néha írsz egy dalt, amit majd helyetted egy kiadó felfuttat. Régebben gatekeeperek voltak: vagy bekerültél a lemezeddel a kiadóhoz, és ha ő éppen az ügyes sajtóst alkalmazta, akkor szerencséd volt. A művész karrierje másik 5–6 emberen múlt. Most meg igenis demokratikusabb, és nagyon sok kitartással elérhető csomó minden, ami régebben nem. Az, hogy valaki ebben idősebbként nem akar változni, nekem furcsa, de akkor fogadja el, hogy most az állásprofilhoz ez is hozzátartozik.
Akár a Völgynél, akár a Startup Safarinál melyik kommunikációs csatorna a legerősebb?
Nyolc éve abszolút a Facebook volt, amellé most bekúszott az Instagram. A Google-eszközök olyan gyorsan törtek fel, hogy a Völgynél egyik évről a másikra azt láttuk: a nagyon piciből a jegybevétel fele a Google-eszközökből jött. Most a Google-eszközök hátrébb léptek, és betört a TikTok. Viszont idén úgy néz ki, hogy a Meta újra visszajött. Úgyhogy ez egy nagyon bonyolult és évről-évre változó válasz.
Milyen szerepet szánsz a LinkedInnek a saját kommunikációdban, és milyen tippeket adnál a kulturális szférában lévőknek arról, hogyan kellene (ha egyáltalán kellene) használniuk a LinkedInt?
Szerintem, ha a kulturális szférában, főleg a magasabb művészeti, komolyzenei, színházi területen nagy szerepe van a pályázatoknak, akkor igenis komolyan kell venni ezt a felületet, és ott is be kell mutatni a szakmai tevékenységet, amit végzel. Ha elkezdesz dolgozni egy új színdarabon, azt ugyanúgy lehetne egy szakmai kör felé is kommunikálni, mert ők is tippeket kaphatnak ebből, nem is beszélve arról, hogy, ahogy a Völgynél is, validáljuk a külföldi, leendő, potenciális pályázati partnerek felé. Mindenképpen komolyan venném. Amiatt is, mert most próbáljuk a mecénási, szponzori kedvet felébreszteni az üzleti szereplőkben és ők a LinkedInen vannak. Úgy érzem, hogy azok a kulturális projektek, amelyek először tudják magukat komolyabban venni a LinkedInen, előnyt szerezhetnek a szponzori vagy mecénási körökben is.
Linkedln hírlevél feliratkozás
Már többször is szerepeltél a Forbes Legbefolyásosabb Nők listáján. Hogy látod: ez a „befolyás” mit jelent napi szinten? Milyen felelősséggel jár vezetőként a kulturális iparágban való befolyás?
Hívjuk fel a figyelmet, hogy én a Kultúrában Legbefolyásosabb Nők listán vagyok. A többi listán árbevételek, számok szerint rangsorolják az embereket. Itt azért többször összenevetünk a listán lévőekkel, hogy például nekem nincs befolyásom a Kovács Adél vezette Radnóti Színházra, és neki sincs a Völgyre. Akik azon a listán vagyunk, nagyjából azok vagyunk, akik tudunk egymásról, tippeket adunk, egy segítő network vagyunk. Itt szerintem nincs is értelme egymáshoz képest rangsorolni, ki az első, ki az ötödik. Az biztos, hogy mi az a tíz szereplő vagyunk, akik épp most egy nagyon érdekes projekttel felhívták magukra a figyelmet. Innentől ezt a „spotlightot” abszolút lehet különböző ügyekre használni. Azt látom, hogy olyan értelemben van befolyása, hogy ha valamiről véleményt mondok, az tud hatni emberekre és ezt jó dolgokra lehet használni. Például most a BKIK-nak vagy a WILL Foundationnek a Herspective beszélgetéssorozatán belül a kiégésről volt szó, és ott teljesen őszintén elmeséltem, hogy nálam ez elég korán belépett az életembe, beszéltem a folyamatról és arról, hogyan sikerült kijönni belőle. Éreztem, hogy valószínűleg pont a címkék miatt, mint amilyen a Forbes-lista vagy az Európai Fesztiválszövetség igazgatósági tagság jobban figyelnek a szavamra. Nem feltétlenül érzem ezt „validnak”, de ha már így van, használjuk ki, és irányítsuk a figyelmet fontos témákra. Például a fenntarthatóságról is sokat beszélek, illetve arról, hogy kis lépésekből is lehet fenntarthatóan élni. Ezek elérhető technikák, és ezt próbálom közvetíteni.
Van kedvenc itthoni, vagy külföldi múzeumod?
Nagyon szeretem a Ludwig Múzeumot, de a galériákat is, hiszen nálunk klassz galériák léteznek, ők is igyekeznek a tárlatokat rendszeresen váltogatni, mint Molnár Ani am projects galériája. A kisebb helyeket szeretem leginkább. Van olyan, hogy valaminek komplex jelentéstartalma van, és van, ami banális mert az élet is tud banális lenni. Az Art Marketen voltam mostanában; az azért tetszett, mert annyira masszívan sokféle dolog volt. Most sok közép-európai, de még messzebbről érkező galéria is volt, jöttek művészek, és jó sztorikat lehetett végighallgatni. A képzőművészet emiatt amúgy nagyon hasonlít a luxusiparra, mert a storytellingről szól. Egy Louis Vuitton-táskáról a társadalom megállapította, hogy az drága, és mivel „ő is úgy gondolja, meg ő is”, ezért drágán lehet eladni. A képzőművészetnél is hasonló a logika: van egy jó sztori, és közmegegyezéssel elfogadják az emberek, hogy drága, emiatt értelmezhető befektetési termékként is.